Egy hűséges olvasómtól kaptam nemrégiben egy levelet, benne egy linkkel, amely egy online női magazin egyik cikkére mutatott. Ezen cikk egy édesanya, más néven “családi logisztika-szakmenedzser” egy meglehetősen zaklatott napját írja le. Olvasva a cikket egyre feljebb szaladt a szemöldököm, mindjárt el is magyarázom, hogy miért…

Én egyrészt nagyon örülök annak, hogy a médiában egyre több szó esik arról, hogy milyen zaklatottak tudnak lenni a szülők (nemcsak az anyák) mindennapjai; hogy milyen mennyiségű láthatatlan munka van egy családban, amit jó esetben vállvetve, rosszabb esetben a nő egyedül végez; hogy milyen nyomasztó a sok-sok elvárásnak megfelelni, miközben a történetben ott lennénk ugyebár mi magunk is a vágyainkkal, álmainkkal, reményeinkkel, mi több: időnként megpihenni vágyó testünkkel-lelkünkkel…

Kell ez a téma, de – merthogy van de, van másrészt. Nem jó az, amikor normálisnak akarjuk beállítani mindezt. Nem jó az, amikor elfogadjuk, hogy a 21. században ilyen egy anya, egy szülő élete. Nem jó az, amikor keserédesen mosolyogva, humorizálgatva megrántjuk a vállunkat, #momlife, #szülősors, és folytatjuk ugyanúgy, míg össze nem roskadunk, ki nem égünk (mert bizony van szülői kiégés is!), hadd ne mondjam, hogy bele nem halunk. Ez nemhogy nem jó, hanem egyenesen káros.

Nem szeretném az újságíró felelősségét firtatni ebben a kérdésben, hiszen könnyen lehet, hogy egyszerűen csak kifigurázni akarta a saját megéléseit, éppen ezért itt és most szívesen meghívom egy konzultációra vagy akár valamelyik tréningemre; ugyanakkor – ha már megírta és így írta meg – kihasználom a lehetőséget, és felvéve a szakemberi szemüvegemet rábökök néhány pontra, hátha a holnapja jobb lesz neki vagy bárki másnak, aki hasonló problémákkal küzd.

Bemelegítésként még csak apróságokba kötök bele, amelyeken egyébként át lehetne csúszni, nem szarvashibák. Eleve nem javaslom a telefonnal alvást, az időben történő elalvás, a jó minőségű alvás és a nyugodt reggel egyik záloga lehet a teljesen telefonmentes éjszaka. Ha mégis telefon, akkor pedig a szundi gombot felejtsük el! Igazi időrablóról beszélünk, hiszen nem pihentet egyáltalán, de legalább 10 perces etapokban nyeli az időt, ezzel elkerülhetetlen kapkodást okozva.

Ami már kevésbé apróság, sőt, egy igen ijesztő felütése a cikknek, hogy a cikk szereplője már reggel fél 7-kor fáradt. Nemhogy fáradt, hanem irgalmatlanul fáradt. Hatalmas felkiáltójel! Természetesen nem akarom azt állítani, hogy a valóban logisztika-szakmenedzser anyák-apák úgy ugranak ki az ágyból reggelente, mint toastkenyér a kenyérpirítóból, de azért az bizony erősen elgondolkodtató, ha alig vonszoljuk magunkat, amikor ki kell kelni az ágyból, különösen, ha ez rendszeresen visszatérő eleme az életünknek. Tudom, tudom, ilyen az élet, így él széles nagy Magyarország 95%-a, de ettől még NEM. EZ. A. NORMÁLIS.

De hogy jót is mondjak: tetszik, hogy korábban kel, mint a családja, és magára szánja ezt a pár percet, elüldögél a csendben a gőzölgő kávéjával és a gondolataival. Szintén örömteli, hogy láthatóan a napi rutin része az, hogy megtervezi a napját.

Újabb mosoly az arcomon, amikor látom, hogy tényleg énidőként éli meg ezt a pár percet, tejszínhabot kanalazgat, élvezi a krémes kávét. Több ilyen momentumot, receptre! A békés idill aztán össze is omlik, amikor felcsapja a noteszét, és szembesül a káosszal – no nemcsak a noteszében, hanem az életében is. Állj, error van. Nem gyanús valami? Kaotikus notesz – kaotikus élet? Nem véletlen!

Természetesen tök oké, hogy “a katonás sorba rendezett tennivalókat csillagok, nyilak, áthúzások tarkítják”, azonban a látszólagos káosz mögött kőkemény rendszernek kell meghúzódnia, amely rendszer pedig lehetővé teszi azt, hogy ne a szerzőéhez hasonló őskaotikus módon teljenek a mindennapok. (Ha úgy érzed, a te rendszered is inkább a káosz, semmint a rend barátja, irány Az én rendszerem tréningem! Ott arról is beszélünk majd, hogy miért nem a legjobb a post-it-es infótárolás, csak hogy még kicsit kötekedjek.)

Ezen a ponton több gondolat is eszembe jutott… és nem a legvidámabbak. A családon belüli munkamegosztás nem “átpasszolás”, és főleg nem mosolygunk hozzá kajánul, hanem korrekten elosztunk, delegálunk, vagy ha a saját feladatunk, de nem fér bele (ami tök oké!), akkor kérünk. De ez így, ebben a formában nem hatékony, de legalább nem is túl kedves… (Azt csak halkan és zárójelben kérdezem meg, hogy egy ilyen húzós időszakban biztosan kell-e, érdemes-e vacsoravendégséget szervezni. Nagyon ritka az, amikor erre igen a válasz.)

Hősünk reggel fél 7-kor szembesül azzal, hogy délután háromkor olyan meetingje van, ami befolyásolja a napját. Nem most esett be, ez kiderül a szövegkörnyezetből – de akkor miért lepődik meg? A tervezés nem arról szól, hogy szemellenzősen csak a következő lépést nézzük; a hatékony tervezés mindig szemmel tartja az egy szinttel magasabb időperspektívát is (napi tervezéskor látjuk a hetet, heti tervezéskor a hónapot és így tovább) éppen azért, hogy az ilyen meglepetések ne történhessenek meg. Az élet épp elég váratlan fordulatot dob elénk, ezért érdemes legalább arra felkészülni, amit már tudunk.

Viszont ne bosszantsuk magunkat olyan gondolatokkal, hogy bezzeg más anyuka… Más anyuka sem, vagy más anyuka máskor, másképp, de valahogyan mindenképp szintén elkésik, nincs jelen, elvéti, elnézi, ugyanis senki sem tökéletes. Virtuális ölelés ezen a ponton a szegény zaklatott anyukának, aki az egész napos küzdelem  tetejébe még lelkiismeretfurdalódik is, hogy nem ér oda önhibáján kívül a gyerekéért. A perfekcionizmus és az önmarcangolás nem vezet sehová, mondjuk az önérvényesítés, a határaink meghúzása a munkáltatónk felé igen, de nem tudom hibáztatni ezért a szerzőt, hiszen mindenki máshoz hasonlóan ő is félti az állását, a probléma rendszerszintű sajnos…

Ismét valami, amit előre tudott, de figyelmen kívül hagyott: a gyümölcsnap, hiszen a legtöbb oviban/suliban havi gyümölcsbeosztás van. Persze egyéni, hogy ki mikor szeret bevásárolni, de kötve hiszem, hogy egy kétgyerekes családban a reggeli rohanás a legalkalmasabb arra, hogy még egy gyümölcsvásárlást is beiktassunk.

Aztán ezen a ponton picit úgy éreztem, elrugaszkodik az írás a valóságtól (és titkon örültem is, hogy talán mégsem így él szegény szerző, csak le kellett adni valamit gyorsan), ugyanis viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy gyakorló anya töprengeni kezd, hogy talán jó lenne valami reggelit összedobni – ez még a legkaotikusabb családokban is rutinszerű tevékenység, szóval hagyjuk is.

A “ritkán jut idő” kitételt viszont kénytelen vagyok erősen felkiáltójelezni: szóhasználat, ember, szóhasználat! Az idő nem “jut” valamire, hanem szánjuk erre vagy arra. Ha ti nem szántok időt a közös reggelire, tök oké, mi sem szánunk (csak hétvégén), de ez a saját döntésünk. Nektek is saját döntésetek, ne tegyetek úgy, mintha passzív szenvedői lennétek az életnek, vállaljatok felelősséget a napjaitokért, az időtökért! Az idővel kapcsolatos passzív szerkezeteket pedig tényleg felejtsük el.

Lássuk, mi van még? – kérdezi, nos, nettó káosz továbbra is. Megintcsak: ha be van írva az edzés, akkor az már be volt írva tegnap is nagy valószínűséggel, csak előre kellett volna picit tekinteni. (Ha meg nem, akkor javaslok némi csiszolgatást a családi kommunikáción, ugyanis úgy korrekt, hogy szólok a másiknak, ha őt érintő dolgot írok be a közös naptárba rövid határidővel.)

Ezen a ponton tényleg átkereteztem fikcióvá a történetet, nehezen fér össze nekem a reggelit mellőző anyaképpel az este mindenáron házi pizzát sütő mami… No de tegyük fel, hogy tényleg így van. Kérlek, kérlek, ne süsd meg azt a pizzát! Irgalmatlanul fáradtan keltél. Várhatóan káosz lesz a napod. Ne mártírkodj, kérlek szépen. Nem, nem mindegy! Az, hogy bevállaltad, nem kötelez semmire. Nemcsak családon belül (ahol nyilván megértik, hogy anya mindjárt összeesik, ma inkább rendelünk), hanem en bloc! Bármikor ér nemet mondani, a döntésedet megváltoztatni, amikor a saját idődről van szó! Határszabás és önérvényesítés – két fontos szó, ha élhetőbb életet akarunk.

Végezetül egy olyan fordulat, ami sajnos nem fikció, hanem sok-sok szülő ösztönös reakciója: jó, akkor kihagyom a jógát / a focit / az alvást… Pontosan azért nincs energiád, azért vagy már reggel fél hétkor kifacsarva, mert mindig te vagy az utolsó. Szóval ha azt érzed, hogy szorul a hurok, fogy az energia, akkor nemhogy “jóga off”, hanem mars jógázni, horgászni, olvasni, barátnőzni – s még jobb, ha nem csak akkor, amikor már összeomlani készülsz, hanem rendszeresen, proaktív módon.

A végére egy kis disclaimer. Mielőtt azt gondolná bárki, hogy nagy megmondóemberként ülök az elefántcsonttornyomban, és kacagok mindenkin, aki bénán csinálja, szólok: a fenti hibák jelentős részét én is elkövetem – no nem egyszerre és nem rendszeresen, de bizony megtörténik. Velem is, veled is. És ez rendben is van, emberek, szülők vagyunk, nem gépek. De ebbe beletörődni nem szabad, és erre szerettem volna rávilágítani ezzel a cikkel – no meg arra is, hogy érdemes ránézni kicsit a saját mindennapjaidra is kritikus szemmel, és a fentiekhez hasonlóan aláhúzni azt, ami nem oké – az ember valójában úgyis érzi, hol és mi nem klappol.