Legyenek bölcsis, ovis vagy iskolás gyerekeink, holnaptól nemcsak ők kezdik meg a tanévet, hanem mi, szülők is. Kevesebb, mint három hónap telt el azóta, hogy véget ért az előző tanév, a nyári szünet mégis teljesen kizökkenti a családokat a megszokott kerékvágásból, így a szeptember beköszöntével már-már új életet kezdünk. Akár örülünk, hogy végre ismét bölcsi-ovi-suli, akár nem, a tanévkezdetet és az azzal járó változásokat kis odafigyeléssel a magunk és a családunk javára fordíthatjuk.

Míg a minimalista iskolafelszerelésről szóló cikkre még két évet várnotok kell, a tanévkezdet bennünket sem kerül el: a fiam ugyanis ismét elkezdi az óvodát. Előző tanévben már megpróbálkoztunk vele, de egyáltalán nem vált be számára a dolog, úgyhogy kivettük őt az oviból. Igazság szerint be sem adtuk volna, ha a megváltozott törvény nem kötelez rá bennünket. Osztom ugyanis Vekerdy Tamás véleményét (legalábbis a fiam tekintetében, személyiségéből adódóan mindenképp), miszerint az óvoda szükséges rossz, a civilizációs életünkkel együtt járó kényszer – és mivel nálunk nem volt szükséges, hiszen a húga miatt egyébként is itthon voltam, mi több, örömmel és sokat foglalkozom vele, így éltünk a jogi kiskapuval, és itthon maradt még egy évet. Most azonban már nincs mentség, számunkra is elkezdődik a tanév. Bár nem repesek az örömtől, mégis igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és mindannyiunk számára előnyöket kovácsolni a változásokból.

Új napirend, új szokások

Legtöbbünk számára a szeptember átalakulásokat hoz a napirendben, hetirendben. Aki tanul, annak az új órarend fogja meghatározni a napjait, aki dolgozik, annak is jó eséllyel alakul az időbeosztása, a szülőkről nem is beszélve: egy vagy több gyerek óvodai, iskolai hetirendjét kell összeigazítani a család működésével. De még ha nincsenek is gyökeres változások, egy dolog biztos: vége a nyárnak, a laza estéknek, a későig tartó napsütésnek, elkezdünk korábban kelni és korábban feküdni. Ezek bizony nem mind kellemes változások, ám kis előrelátással magunk hasznára fordíthatjuk őket.

Az átalakuló mindennapok nagyszerű lehetőséget jelentenek arra, hogy újrakalibráljuk a szokásainkat – megszabadulhatunk a kevésbé szerencsésektől, és újakat vezethetünk be. A munkával, tanulással kapcsolatos változások szinte maguktól csúsznak be az életünkbe, koncentráljunk tehát ezúttal az életmódi változásokra! Sokszor időhiányra, logisztikai problémákra fogjuk azt, hogy nem pihenünk, mozgunk eleget, vagy nem törődünk az egészséges étkezéssel. Ez most nem lehet kifogás, hiszen éppen egy családi újratervezés következik – tervezzük be az életmódbeli változásokat is! Mi az, amit szeretnénk bevezetni a mindennapokba? Több mozgást? Több lehetőséget a kikapcsolódásra? Több családi időt? Gondoljunk a gyerekekre is! Nekik amúgy is sok változással kell az elkövetkező napokban szembenézniük – okos tervezéssel több legyet is üthetünk egy csapásra.

Én most ismét megpróbálkozom a koránfekvéssel. Tavaly ugyan belekezdtem, ám mivel a fiam végül mégsem járt oviba, maradt a lazaság a mindennapokban, de most nincs mese – korán kelek, tehát korán kell feküdnöm. S ez bizony a munkaidőm rovására mehet, ha nem vagyok résen… Ahhoz, hogy minden beleférjen a napjaimba, ami számomra fontos, leültem egy kockás papírral, és számolgattam, sakkozgattam, míg végül kialakult egy olyan napirend, ami elméletben működőképesnek tűnik (erről egy későbbi cikkben részletesebben mesélek majd).

Hogy ne érjen váratlanul a hajnali ébresztő…

Ha már napirendi változások… Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy a gyerekek napirendje a legtöbb családban megcsúszik a nyár folyamán – kinek erre, kinek arra. Mi az “arra” csapatot erősítjük: velünk lehetetlen délelőtti programot szervezni a nyári hónapokban, mivel a gyerekeink előszeretettel durmolnak akár 10-ig is. Más családokban éppen az ellenkezője történik: a korai hajnal a gyerekek szeméből is kiveri az álmot, és reggel 8-kor már a játszótéren a csapat…

A két táborban egy dolog közös: a tanév beköszöntével vissza kell húzni a szélsőségekből a napirendet. Ezt azonban fokozatosan lehet csak meglépni gyereknek, felnőttnek egyaránt, különben hiszti, ellenszegülés, (felnőtteknél) álmatlan forgolódás lesz a vége. Én azt tapasztaltam, hogy nagyjából 15 percnyi változás az, amit nem éreznek még meg a gyerekek. Persze nem óramű pontossággal működnek, így ha egyszer-egyszer korábban vagy később fektetem őket a kelleténél, minden probléma nélkül átvészelik, de csak a fokozatosság hoz hosszútávú eredményeket. Nálunk a lefekvésen 1 órát kell húzni, azaz 4 lépésben csinálom: először csak 15 perccel fekszünk korábban, néhány nap múlva újabb 15-tel és így tovább. Augusztus 31-én már senkinek sem lesz (annyira) furcsa, hogy időben kell ágyba bújni. Figyelem! A módszert felnőttek is alkalmazhatják, sőt! Krónikus későnfekvőknek talán a legjobb módszer.

Nyugodt reggelek

Megintcsak: gyereknek, felnőttnek egyaránt! Nincs is annál rosszabb, mint amikor a vekker megszólalta után hanyatt-homlok kell rohanni a fürdőbe, az asztalhoz, a kocsihoz… Tavaly nálunk nagyszerűen működött az a felállás, hogy én a szükségesnél fél órával korábban keltem, egyedül(!!!) lezuhanyoztam, nyugodt tempóban készülődtem, majd odabújtam a kisfiamhoz, s kedvesen, minden sietség nélkül ébresztgettem. Mivel időben voltunk, ráértünk kicsit beszélgetni, a plüsseivel bábozni, álmos kis mesét mondani, esetleg halkan dúdolni – elmondhatatlan, mennyivel szebben indult a nap! Na jó, annyira mégsem voltunk időben, mivel gyakran elkéstünk, úgyhogy idén még korábbi felkelést tervezek, különösen, hogy szeretnék (ismét) elkezdeni meditálni, s arra is a reggeli nyugodt percekben lenne jó időt szakítani.

A múlt év tapasztalatai alapján hatalmas ereje van a nyugodt reggelnek, úgyhogy mindenkit biztatok: tervezzétek át a reggeli órákat! Igaz, hogy kicsit korábban kell felkelni, de már 15 percnyi reggeli csend, magány, elmélkedés, bambulás is teljesen más alapokra helyezi az előtted álló napot. S nem árt tudni: a nyugodt reggel előfeltétele az előrelátó este. Készíts elő mindent, amire másnap reggel szükség lehet (ruhát, táskát, reggelit, tízórait stb.) – reggel nagyon hálás leszel az így megnyert értékes percekért.

Csak lazán!

És ezt a lehető legtágabb értelemben értem. Az évkezdet komoly stresszel jár: rengeteg változás, töméntelen információ, kezdeti nehézségek (a bölcsis zokog, az ovis összeverekedik első héten, az iskolás pedig kétségbeesik, hogy nem fog menni a matek). Kezeljük lazán a dolgokat! Persze szívszaggató a síró kisgyerek, de tartsuk szem előtt, hogy ez egy átmeneti időszak, meg fog oldódni. Az ovisunkból nem lesz bűnöző, és a kisiskolásból is lehet még matematikaprofesszor – ezek csak apró, lényegtelen huplik az úton.

Próbáljuk a lazaságot átültetni a gyerekünkbe is: a pontosság nagy erény, de ha egy-egy alkalommal elkésik az iskolából, nem történik semmi, mint ahogy akkor sem, ha néhanapján otthon felejti a tornacuccát. Sajnos a mi generációnkat úgy nevelték az iskolákban, hogy az ilyen emberi botlásokért komoly szankciók jártak. Ha olyan intézménybe jár a gyerek, ahol továbbra is a drákói szigor érvényesül, otthon enyhítsük a komor hangulatot. Nem arról van szó, hogy neveljünk laza, felelőtlen huligánokat, csupán arról, hogy tanítsuk meg a gyerekeinket arra, hogy helyén kezeljék a dolgokat, a maguk súlya szerint. Amíg nem következetes késésről (iskolakerülésről…), hanyagságról van szó, nincs értelme túlzásokba esni.

Hallgassuk meg! Beszélgessünk!

Persze lehetünk bármilyen lazák és elfogadók, a gyerekeket kudarcok fogják érni, ez az élet rendje. A mi dolgunk, hogy amennyire lehet, felkészítsük őket ezekre a helyzetekre, illetve meghallgassuk a gyerekünk érzéseit, ha átesett az első (és a sokadik) pofonon. Az empatikus hallgatás nem könnyű mutatvány, de jól tanulható. Ebben a cikkben írtam arról, hogy mit is jelent ez a gyakorlatban.

S ha már hallgatás. Szintén Vekerdy Tamás szokta felemlegetni, mennyire értelmetlen az a szokás, hogy a hazaérkező gyerektől megkérdezzük: mi volt az iskolában? A válasz borítékolható: semmi. A gyerkőc, amint hazakerül, szeretne visszazökkenni a család, az otthon melegébe, s egyáltalán nem akar az oviról, suliról csevegni. Ha békén hagyjuk, előbb-utóbb megnyílik… Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg tavaly télen. Mikulás napja volt, s már az ovi kapujában izgatottan kérdeztem az akkor még éppen ovis kisfiamat, hogy naaa mi volt?? Semmi – mondta ő. Pár órával később a városi Mikulásbulira igyekeztünk, amikor a fiam megjegyezte: pont erre jöttünk mi is a Mikulással… Kiderült, hogy a “mi volt? semmi” nap valójában úgy nézett ki, hogy megérkezett a Mikulás egy kisvonattal, és az összes ovist körbefuvarozta a városban, persze krampuszok kíséretében. Hatalmas élmény volt neki, de le kellett ülepednie…

Bevált módszerünk még az esti beszélgetés. Lefekvéskor, villanyoltás után mindig megkérdezem tőle: mi volt a legjobb a napodban? És még? S persze mindig rákérdezek arra is, hogy mi volt a legrosszabb. Elmondhatatlanul sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből: folyamatos visszajelzés számomra a gyerekem érzéseiről, élményeiről, a saját szülőségemről. Mindenkinek ajánlom – akár saját, belső használatra is!

A saját egyensúlyod

A sok változás, a család navigálása az új órarendek, kötelezettségek tengerében ránk, anyákra komoly teher nehezedik. A legtöbb családban a mai napig főleg az anyák nyakába szakad a tízórai elkészítése, a házi feladat ellenőrzése, a szülői értekezletek – nem beszélve a lelki terhekről, hiszen mi vagyunk azok, akik leginkább átvesszük a gyerekünk rezgéseit, magunkénak érezzük a kihívásait és kudarcait, miközben folyamatosan küzdünk a vállunkon ülő kis fekete ördöggel: tényleg itt volt az ideje a bölcsinek, ovinak, iskolakezdésnek? jól választottunk óvónénit, tanító nénit, intézményt? kell neki az ovis néptánc? az angol szakkör? S mindeközben zajlik az élet, megvannak a saját felnőtt kihívásaink és kudarcaink.

Az ősz a kedvenc évszakom. S nemcsak azért, mert ilyenkor van a szülinapom! Többek között azért, mert hangulatából adódóan az ősz kedvez leginkább a befelé fordulásnak, az elmélkedésnek, itt az idő tehát, hogy kicsit magunkkal is törődjünk. Sokan a szemüket forgatják – majd törődöm magammal, ha már nem lesz ennyi teher rajtam, ha lesz rá időm, pihenek majd a koporsóban. “Egy magára mártírként vagy szentként tekintő nő tudja csak igazán pokollá tenni az egész család életét” – írta Jónás Anna a Kicsivel könnyebben c. könyvében, s szerintem ez egy nagyon megszívlelendő gondolat. Jó lenne már felhagyni azzal a gondolattal, hogy az anya az utolsó a fontossági sorrendben. Ellenkezőleg! Ha az anya nincs rendben fizikailag, lelkileg, mentálisan, az bizony a családja egészére komoly kihatással van. Anyaként igenis kötelességed, hogy törődj magaddal!

Légy kreatív! Ha felszabadult némi időd a napban azáltal, hogy oviba ment a gyereked, vagy a napi logisztika egy üres órához juttatott, ne azon kezdj el egyből agyalni, hogy milyen házimunkát végezhetsz a távollétében, ellenkezőleg! Csípj le a gyerekmentes órákból egy kis szabadidőt. Reggelizz a férjeddel, kávézz a barátnőddel, sportolj, sétálj, olvass – vagy csak pihenj! Ahogy fentebb említettem, én a meditációt szeretném újrakezdeni, illetve eltökélt szándékom, hogy miután kitettem a fiam az oviban, sétálok egyet – vagy ha esetleg több időm van, ilyenkor szaladok majd el a konditerembe. Ezeket a terveimet prioritásként kezelem, azaz ragaszkodom hozzájuk, s igyekszem szokássá tenni őket. Hiszen a kiegyensúlyozott család alapja a kiegyensúlyozott anya, nemdebár?

Képek forrása: 1, 2, 3, 4, 5.