A mai cikkel egy kedves olvasóm kér(d)ésének teszek eleget. Nadin, maga is kisgyerekes anyuka, arra volt kíváncsi, hogyan osztom be az időmet a gyerekek mellett úgy, hogy a velük való foglalkozáson túl (legyen az a gyerekek ellátása vagy a közös játék) más kötelezettségeim se csússzanak el. Van-e esetleg egy napirend, ami ezt támogatja? – kérdezte többek között.

Napirend van is, meg nincs is. A klasszikus napirend ugyanis két gyereknél már nem működött nálunk. Egy gyereknél is állandóan elcsúszott a nap valamelyik irányba, de azt még könnyen tudtam korrigálni. Ám két gyereknél már nemcsak elcsúsznak, de egyik erre csúszik éppen, a másik arra, s csúsznak velük a különböző igények, hangulatok is, így rugalmasabb rendszerre volt szükségem – miközben éppen jelentősen megsokasodtak a teendőim, csak kisebb részben a második babának köszönhetően. Ráadásul olyan napirendet szerettem volna, amelyben meg tudom tartani a helyes arányokat – azaz mindenre jut elegendő idő.

A sávos elrendezés

Bár napirend alatt sosem időhöz kötött tevékenységeket értettem, hanem az egyes tevékenységek sorrendiségét, ennél tágabb határokat szerettem volna, méghozzá az alábbi három okból:

• Mindenáron időt – méghozzá elegendő, zavartalan időt – akartam biztosítani azoknak a tevékenységeknek, amelyek számomra kiemelt fontossággal bírnak.
• A soha véget nem érő házimunka hajlamos elönteni mindent, beszivárogva minden szabad percbe vagy felhőtlen játékidőbe – ennek feltétlenül gátat akartam szabni.
• A fent említett két gyereknyi bonyodalmak miatt hivatalossá akartam tenni az “ahogy esik, úgy puffan” elvet, megkímélendő magam rengeteg fölösleges stressztől.

S hogy mit értek sávos elrendezés alatt? Felosztottam a napot öt nagyobb egységre (ezek természetesen adódtak), majd minden egység (idősáv) dedikált “feladatkört” kapott. A vezérelv az, hogy mindennek megvan a maga ideje, amit szigorúan be is tartok – no nem saját szórakozásból, hanem mert így tudom a legtöbbet kihozni a napból, mindannyiunk hasznára és örömére. Az egyes idősávokon belül azonban nincs kötött sorrend – tudom, mi a feladatom, s csinálom, ahogy tudom, vagyis ahogy a körülmények engedik. Ha pedig borul a terv valamelyik idősávban, nem borul vele együtt az egész napom is. Mivel szigorúak a sávhatárok, nem érvényesül a dominóelv – ha valami félresikerül, csak az aktuális idősávban keletkezik anomália.

Délelőtt – Házimunka és elintézendők

A délelőtt felkeléstől ebédig tart: a reggeli rutinnal indul (mindenki felkel, felöltözik, megreggelizik), és az ebéddel zárul. A köztes időben háziasszony vagyok. Főzök, mosok, takarítok, bevásárolok, családi ügyeket intézek, szükséges telefonhívásokat bonyolítok (és persze: puszilgatok, vigasztalok, pelusozok, duploházat újraépítek). Előző este átgondolom, hogy milyen teendőim vannak (lennének), majd addig nyirbálom a listám, míg akkora nem lesz, hogy beleférjen a délelőttbe. Ugyanis: háziasszony kizárólag délelőtt vagyok. Ami nem fér bele a délelőttbe, az nem fog beleférni a napba. Pont. Igen, jól sejtitek: ez bizony kompromisszumokkal jár. Ám a háztartásnál jóval fontosabb dolgokra kell még időt szakítanom a nap további részében, amelyeket nem voltam hajlandó “becserélni” a háromfogásos ebédért, a vasalt lepedőért vagy a babakezek nyomaitól mentes ablakokért.

Csendes pihenő – A megváltott munkaidő

A kislányom ebéd után lefekszik aludni, és szerencsés esetben 2 órán át alszik. Ebben az idősávban nagyszerűen tudnék dolgozni, ha… a kisfiam is aludna, ám ő már nem igényli. Mivel nagy szükségem van erre a délutáni munkaidőre, így egyezséget kötöttem vele: 15 perc meseolvasásért (esetleg társasért) cserébe 45 percig dolgozhatok. Úgyhogy miután a kislányom elaludt, felcsapjuk az aktuális mesekönyvet, s míg megiszom a kávém, olvasunk, majd a kisfiam – akivel hatalmas szerencsém van! – csendesen elvan mellettem a kanapén: nézegeti a könyveket, rajzolgat, halkan játszik, míg én teljes erőbedobással dolgozom. A 45 perc elteltével becsületesen jelentkezem az újabb mese felolvasására. Nem mondom, hogy tökéletes a rendszer (van, hogy nagy meseolvasó szeánsz lesz a dologból, de az is előfordul, hogy belealszunk mindketten a mesébe), de az esetek 80%-ában működik. És ez már nagy szó.

Délután – A gyerekek ideje

Azt, hogy az előző két etap működik, a gyerekeim teszik lehetővé azzal, hogy nagyon együttműködőek a házimunka ideje alatt (eljátszanak magukban, segítenek, ha van kedvük, és természetesen velem jönnek a városba – meg a konyhába, a mosókonyhába, a vécébe… tudjátok), illetve a fiam a csendes pihenő idején. A támogatásukat azzal sikerült megszereznem, hogy tudják: a délután csak az övék. Onnantól, hogy felkelt a kislányom, odáig, hogy belekezdünk az esti rutinba, minden figyelmem az övék. Nincs munka, nincs házimunka, csak ők vannak. Játszunk, éneklünk, mesélünk, jó idő esetén elmegyünk itthonról – sétálni, fagyizni, bandázni, mikor hogy. Ezt az időszakot veszem a legkomolyabban, pótolhatatlannak érzem az elszalasztott órákat, amelyeket nem együtt töltünk.

Este – A káosz

Mindkét gyerek megvacsorázik, megfürdik, lefekszik. Ennyi az egész. Csakhogy amíg ez megvalósul, eltelik három óra (s ez nem a mi rossz menedzseri képességeinknek köszönhető, hanem a fiamnak, akinél nagyobb időhúzót nem hordott hátán a föld, de meseolvasásban sem ismer mértéket). A férjem sokszor késő estig dolgozik, ilyenkor egyedül intézem az esti teendőket, azonban ha sikerül időben hazaérnie, akkor én megragadom az alkalmat, és elrohanok edzeni, olyankor övé a terep. Mindenesetre nagyjából úgy áll fel a rendszer, hogy az A) csapat fektet, a B) csapat pedig megpróbálja eltakarítani a nap romjait.

Késő este – Munka és/vagy kettesben

Egy ideális világban a gyerekek fektetése után hátradőlnénk egy-egy pohár borral, és összebújva világmegváltó beszélgetéseket folytatnánk a férjemmel. Igen ám, de gyakran szükségem van az esti órákra is, hogy dolgozhassak, s ő is sokszor hoz haza munkát. Ahhoz, hogy időben lefeküdjek (ami szintén kiemelt prioritás), el kellett engednem azt az elképzelést, hogy minden este elegendő időt tölthessek vele. Így megállapodtunk, hogy a péntek-szombat este szigorúan munkamentes (divatosan szólva randieste), a többi este meg megintcsak: ahogy esik, úgy puffan. Azért egy rövidke beszélgetés és a közös vacsora szerencsére a legtöbb estébe belefér.

A hétvége

Míg hétközben a fenti séma szerint éljük a napjainkat, addig a hétvégéken nagyjából eltűnik mindenféle strukturáltság – egyszerűen csak hétvégézünk. Persze a gyerekek alaprutinja nagyjából megmarad, de a munkát és a házimunkát gyakorlatilag száműztük a hétvégénkből, a kertészkedés kivételével, mert arra csak hétvégén van lehetőség. Ami a főzést illeti: előre főzünk, örömfőzünk, rendelünk vagy házon kívül eszünk. Minden más várhat a jövő hétig. Napközben igyekszünk minél többet együtt lenni, játszani, beszélgetni, jó idő esetén kirándulni, pihenni, esténként meg végre bepótolni a hétközben elsikkadt kettesben időt. Ha minden egyes nap nem is, de heti összesítésben így bőven töltünk egymással időt a férjemmel, illetve a férjem is a gyerekekkel. A vasárnap második felébe azért már beszivárog a következő hét, előkészülünk, amivel lehet, de ez szerintem kell ahhoz, hogy rá tudjunk hangolódni a munkás hétköznapokra.

Végre mindenre van időm

Legalábbis minden fontosra, azaz a gyerekekre, a férjemre, a munkámra és saját magamra. A sávos rendszerrel ugyanis mindezeknek jó előre bebiztosítottam a kellő mennyiségű időblokkot, amelyre számíthatnak, számíthatok. Igaz, ehhez limitálnom kellett a háztartási és egyéb kevésbé fontos teendőimet, ám ezzel a kompromisszummal mindannyian együtt tudunk élni. A gyerekek örülnek a hosszas játszós délutánoknak, a férjem a boldog gyerekeknek, a kiegyensúlyozott feleségnek és a közös hétvégi estéknek, én pedig hármójuknak, és annak, hogy lehetővé teszik számomra a munkát, az önmegvalósítást és a regenerálódást. Mindemellett van a rendszerben annyi tartalék, hogy beleférjenek a családi, baráti találkozók, a váratlan események és tennivalók. Így aztán nem esünk kétségbe, ha valami miatt borul a terv – mert két gyerek mellett borulni fog, az nem kétséges.

Képek forrása: 1, 2, 3.